˘1. fejezet, 3. rész˘

-Ne...-ez volt minden, amit mondani tudtam. Egy kicsit meghökkent, de folytatta mozdulatait, s mellkasához emelt, s "menny asszony" stílusban vitt ki. Végig a hosszú folyosón, amelyen nemrég még futottam, hogy mentsem a bőrömet, most összetörve, tehetetlenül, valaki karjaiban megyek valahova. Valami új helyre, neki leszek a napi szórakozása, egy kurva leszek.

***


-Mi lesz velem?-teszem fel magamnak újra és újra ezt az egyetlen kérdést már vagy századjára. De a válasz ugyanaz: Halvány lila gőzöm sincs.
 Egy teljesen idegen, zöld szemű, mogyoró barna, göndör hajú, férfi mellett fogom leélni életem hátra lévő részét? Vagy esetleg ő is félholtra ver, majd elad egy másik férfinek?

 Kinyitottam szemeimet, reménykedve abban, hogy ez csak egy igazán nagyon rossz álom, és ha megteszem; kinyitom a szememet, akkor végre otthon, a családom körében ébredek fel.

-Ne is reménykedj!-súgta a tudatalattim. Megforgattam a szememet, de pontosan tudtam, hogy igaza van: Talán soha nem jutok ki innen, legalábbis élve nem.

 Körbepillantottam a szobába, amely több mint egy napja biztosít nekem alvóhelyet. Van egy hatalmas üvegajtó, amire meg mernék esküdni, hogy biztosan zárva van. Ha jól látom, van egy terasz is, és abban végképp biztos vagyok, hogy az emeleten lehetek, mert az elém tárulkozó másik hatalmas háznak csak a tetejét látom. Az ágy, amin fekszek, hatalmas, akár három ember is kényelmesen elférne rajta. A lepedő, a takaró, és a párna is hófehér, bódító, isteni illatúak.
 Amióta ő letett ide, azóta meg se mozdultam, félő, hogyha megmozdulok, újra csak fájdalmat éreznék, és azt nagyon nem szeretném.

 A nap már lassan nyugovóra tér, narancssárgára festve ezzel minden falat ebben a szobában, s még a takaróra is vetül némi narancssárga, evvel is valami színt víve a komor fehérségbe.

 Gondolataim újra Thomasra terelődnek, aki nagyon csúnyán elbánt velem. Kegyetlen ember, ezt mára már biztos tudom.
 De ugyanakkor ott tolong az a bizonyos kérdés a fejembe, miszerint Kivel lenne jobb? Avval a nőverő idegbeteggel, vagy vele, akinek még a nevét sem tudom... Talán ő másabb lesz? Vagy egyáltalán reménykedhetek? Elvégre Thomas kikötözött, de ő nem, csak letett az ágyra, és magamra hagyott. Bár azt is számításba kell vennünk, hogy a mozgás most nem igazán a barátom, látva a feldagadt bokámat és a fájdalmat a bordáimnál.
 Mire észbe kapok, a nap már nyugovóra tért, s csak a hold világít becsületesen.

 Gondolatmenetemből az ajtó nyitódása, majd a lámpa felkapcsolódása rángat ki. Azon nyomban lehunyom a szememet s csak remélem, hogy nem vette észre, hogy ébren vagyok, bár ennek nem sok az esélye. Megfeszültem, mikor éreztem, hogy közel sétál hozzám, majd mutatóujja külső részével végigsimított jobb orcámon. Végül megszólalt:

-Tudom, hogy ébren vagy, és azt is, hogy hallasz engem. Harry vagyok. Harry Styles. Ne aggódj, én nem olyan vagyok, mint Thomas. Én inkább az élvezeteket veszem előtérbe.-szavai megrémisztettek, de ugyanakkor furcsa módon egy kicsit meg is nyugtattak. De ez nem számított, nem akarok itt  lenni, vele. Harryvel. Ebben a pillanatban eldöntöttem: bármibe is kerüljön, ki kell jutnom innen. Le kell küzdenem a fájdalmat s kiszabadulni.

 Hallottam Harry lépteit, ahogyan távolodik, majd kinyit s kicsivel később becsuk egy ajtót. De ez nem a szoba bejárati ajtaja volt. A víz csobogását hallom meg következőnek, majd rászánom magamat s kinyitom szemeimet. Kezeimet oldalra támasztom, s feltornázom magamat ülő helyzetbe. Hiába a bordáimba és a kezembe nyilaló fájdalom, folytatom mozdulataimat s végre a lábaimmal megérintem a talajt. Felállok, de szinte azonnal vissza is esek. A lábaim túl gyengék. Mély levegőt veszek, közben kigördülő könnycseppemet letörlöm kézfejemmel. Újra felállok, de ezúttal -igaz nagy fájdalmak árán- sikerül megállnom a saját lábamon. Lábujjhegyen osonok az ajtó felé, de a fa parketta ellenem dolgozik s nyikorog egyet. Azonnal felkapom a fejemet, de szerencsére hallom, hogy a víz még mindig folyik. Tehát nem hallhatta meg. Folytatom utamat ajtó felé, de immáron gyorsabb tempóval. A kilincsért nyúlok s hatalmas kő esik le a szívemről, mikor el tudom fordítani a kilincset, s az ajtót kitárom magam előtt. Kilépek rajta s egy nagy folyosón találom magamat, a lámpák, szerencsémre fel vannak kapcsolva, így már csak arra kell koncentrálnom, hogy kijussak. Bezárom magam után az ajtót s egyszerre megpróbálom kizárni minden fájdalmamat s jobbra fordulok. Rohanok. Könnyeim egyre gyorsabban potyognak. Mindenem sajog, s azt suttogja, hogy álljak le, de egyszerűen nem tehetem. Egyszeriben beérek egy hatalmas nappalinak tűnő szobába. Átvágtatok rajta, s a konyhába érkezem. Ez is, ahogyan a nappali is, hatalmas. De itt már sötétebb van, mert itt nincs felkapcsolva a villany. Bár a appaliból érkező fény miatt láthatom a körvonalakat. Ahogy átszelem a konyhát, megpillantok egy nagy ablakot, amin az utcáról jövő pislákoló, szinte erőtlen fény jön be. Megfordulok a tengelyem körül s szembetalálom magamat egy ajtóval, ami valószínűleg a bejárati ajtó lehet. Gondolkodás nélkül rohanok az ajtó fele, amit meg is bánok, hiszen a testem fájdalommal jelzi, a hirtelen mozdulat iránti nem tetszését. A kilincsért nyúlok, reménnyel telve, az adrenalin lüktet a véremben. Kilincsre tapasztom a kezemet s imádkozok, hogy nyíljon ki. Lenyomnám, de egyszerűen nem lehet. Az ajtó mellé pillantok s meglátok egy készüléket, ami ahhoz, hogy kijussak, kéri a kódot.

-Ne!-ordítottam el magamat. Könnyeim újra szabad útra leltek s zokogásban törtem ki. Teljes erőmből ütöm, rúgom az ajtót. Szívem őrült tempóban vert s kapkodtam a levegőért. Nem hiszem el, soha nem jutok ki innen. Hurtelen ötletnél fogva felpattantam, mit sem törődve a fájdalommal s az ablakhoz botladoztam. A kilincsre tapasztottam a kezemet, de amint lenyomtam, ez végképp nem nyílt. A földre rogytam s a hátamat a falnk támasztottam. Könnxeim nem apadtak el, még mindig nedves volt orcám a könnyek miatt.

 Erős, nagy lépteket hallok s rögtön feleszmélek.

-Lucia. Hol vagy?-hangja fenyegető, teli van haraggal. Felállok s fejemet, ide-oda forgatom, kijutási útvonalat keresve. Hallgatok az ösztöneimre, s balra megyek. Vagyis inkább futok. Itt egyáltalán nincs fény, ezért csak az érzékeimre hagyatkozhatok.
 Úgy látszik, hogy az érzékeim cserben hagynak, mert egy kis asztaféleségben felbukok, s a bokám bánja ezt az egész mutatványt. Egy váza repül, gondolom én, hogy az asztalon lehetett, s nagy csörömpöléssel ér földet. Szerencsétlenségemre mikor próbálnék felállni, beletenyerelek az apró szilánkokba. Felsikoltok mikor két erős, izmos kar húz fel a földről. Próbál a lábamra állítani, de a bokám sajog, s minden egyes porcikám csak is pihenésre vágyik. Összerogynék, ha nem kapna el. Karjaiba vesz, s "mennyasszony" stílusban cipel ki a folyosóról. Mikor olyan részre érünk, ahol már fény is van, kezeimre pillantok, s megrémiszt a látvány. Teljesen beborítja a vér, ami a sok vágásból ered. Felpillantok s meglátom Harry haragos pillantását. Most szemei jóval sötétebbek, s szinte szikrázik.

 Becipel a konyhába s ráültet a konyhapultra. Gyomrom apróra húzódik össze, s most azt kívánom, bárcsak elnyelne a föld.

-Mégis mi a szart képzeltél?