˘1. fejezet, 2. rész˘

A könnyeim újra szabad útra lelnek s mostanra már zokogásba megy át a sírás. Rángatom a kezeimet, ordítok, de mit sem ér. A fáradtság végül úrrá lesz egész testemen így lehunyom a szememet s elalszom...


***


 Akárhogyan is próbálkozok, nem tudom elérni azt a fránya telefont. Csak pár centi kell, hogy megkaparintsam, de a bilincs nem engedi. Rászánom magamat,  fogaimat és szememet összeszorítom , majd egy hirtelen mozdulattal megpróbálom kirántani a kezemet a bilincsből, de csak a mérhetetlen fájdalom és a sebek hada marad a számtalan próbálkozás miatt. Erősen beleharapok az ajkamba, amiből már szinte ömlik a vér az állandó harapdálások miatt.  Orcámat könnyeim áztatják de most avval foglalkozok a legkevébé. El kell érnem a telefont hiába lehet, hogy nem működik. Nincs más lehetőségem. Miután elszállt a fájdalom nagy része, újra nekifutamodok, de ezúttal minden maradék erőmet belevetem. Ujjaimat a lehető legkissebbre húztam össze, számat egy keskeny vonallá préseltem, majd egy erős húzással sikerült kirántanom a kezemet a bilincsből, igaz nagy fájdalmak árán, amit egy hatalmas ordítással nyugtáztam. A lehető leggyorsabban nyúltam a régi telefon után, s amint sikerült beüzemelnem, rögtön Anyát tárcsáztam.

-Kérlek, vedd fel!-könyörögtem, mire megszólalt a vonal tulsó végén.

-Haló?-hangja meggyötört volt s fáradtnak hallatszott. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy mit élhetnek át a szüleim miattam.

-Anya... -csuklott el a hangom s könnyeim újra utat nyertek maguknak.

-Lucia? -hangjából teljesen eltűnt a fáradtság s csak a döbbenet maradt.

-Anya. Annyira sajnálom. Hallgatnom kellett volna rátok. Nem lett volna szabad ide jönnöm. Annyira sajnálom...

-Kicsim... El sem hiszem. Hol vagy most? Miért nem hívtál minket? Megígérted. S mikor Temyt felhívtam, hogy miért nem hívsz minket, nem tudtam mire gondolni.

-Anya, fogalmam sincs arról, hogy hol vagyok. Elraboltak és eladtak egy harminc éves pasinak.  Kérlek segíts nekem Anya!

-Te jó ég, Lucia! Miről beszélsz?

-Anya, most le kell higgadnod, és segítened kell! A neve a férfinak aki megvett-mondatomat az ajtó nyílása zavarta meg. Ő lépett be rajta, s először meglepődött majd iszonyúan dühös volt az arckifejezése.

-Te meg mi a faszt csinálsz?-ordította s szinte futott hozzám.

-A neve Thomas Gray. Szőke haj, kék szem, kb 170 cm magas. Anya! Szeretlek!-elhadartam a néma telefonba s már teljesen előttem állt Thomas, majd kézfejét használva, egy hatalmas pofonnal jutalmazott. Az egész fejem belefájdult, de folytatta. A kezemből kiesett a telefon. Újra és újra, ütött, egy pillanatra felnéztem, s valami félelmetes dolgot láttam a szemében. A pillantása szinte lángolt. Talán képes lenne megölni.

Megállíthatatlanul csak ütött s csak ütött. De ezúttal már lábbal is mért testemre rúgásokat egészen addig míg szinte már nem éreztem mást csak a kínzó fájdalmat testem minden egyes porcikájában. Abbahagyta, nem ütött vagy rugott többet. Megragadott a nyakamnál s felrántott a földről. Szemeim amik eddig csukva voltak, most kipattantak s egyenes mély kék szemeibe meredtem. Tekintete most szinte olyan  volt mint egy őrültnek.

-Hülye büdös kurva.-szinte köpte eme trágár szavakat. Újra megszorította a nyakamat, olyannyira, hogy egyáltalán nem kaptam levegőt. Szabad kezemmel próbáltam eltolni magamtól, de esélytelen volt. Tudtam: itt a vég. Szemeimet lehunytam, beletörődtem sorsomba, nem harcoltam tovább.

De nem. Végül nem. Elengedte nyakamat én pedig azonnal lerogytam a földre. Csak elsétált. Otthagyva engem, félholtan, vérbe úszva...

***

Felriadok arra, hogy két erős kar emel fel a földről, karjába vesz,  bár szememet nem tudom kinyitni. A fájdalom, a kimerültség, de legfőképp amiatt, hogy az arcom fel van dagadva a rengeteg ütés miatt.

Durván ledob egy kemény felületre, mire testem minden porcikáját újra fájdalom önti el. Arckifejezésem sem mutat mást: csak fájdalmat. Lecsukódik -gondolom én azt- az autó hátulja, majd egy ajtó nyitódás, csukódás s végül a motor is felmordul. Gyorsan neki indulunk s fogalmam sincs, hogy hova megyek. Megint....

***

 Jó pár napja szenvedek itt, étlen, szomjan, ugyanazon a helyen, ahol pár napja is. A hideg falnak vagyok döntve, meg se mozdultam, amióta ide tettek. A napok összefolynak, nem láttam fényt már jó ideje. A levegő egyenesen fullasztó, oxigén is alig jut a tüdőmbe. Nem tudom mi lesz velem. Talán továbbadnak valaki másnak? De egyáltalán kinek kellenék? Az egész testemet zúzódások és sebek borítják.

 Egy ajtónyikorgást hallok, s a beáradó fény, szinte kiégeti a szememet. Két alakot látok, nagyjából csak a sziluettjük látszik, az arcokat homályosan látom, nem ismerem fel őket. Becsukom a szememet, nem bírom sokáig, túlságosan kimerült vagyok.

-Gray tette ezt vele?-hallok meg egy rekedt, mélyebb hangot.

-Igen. Valamit igazán elszúrhatott, ha így elverte. Grayt elég nehéz kihozni a sodrából. De ha egyszer kihozzák, ez történik.-szólalt meg a másik hang. Az ő hangja ismerős. Talán az árverést vezető ember?

-Akarom őt.

-Ez nem így megy. Majd amint felépült, újra árverésre bocsájtjuk őt.-mondta az árverést vezető ember.

-Megadom ugyanazt a pénzt, amit Gray fizetett érte.-rekedt hangja most sokkal mélyebb volt, talán követelőző?

-Azt mondtam, hogy árverésre bocsájtjuk. Most pedig hagyjuk, hadd épüljön fel.-mondta az árverő, majd talán ki akarta toloncolni, a lehetséges vevőt.

-Azt mondtam, hogy megveszem, itt és most.-hangja fenyegető volt, én biztos nem mernék szembeszállni vele. Bár végképp azt nem akartam, hogy ő legyen a "gazdám". Nem vagyok egy örömlány, akit kedvükre adhatnak el.

-Rendben.-sóhajtott az árverő s evvel az ajtó becsapódott. Újra egyedül maradtam, s szépen lassan az öntudatlanságba merültem, újra.

***


 Újra kinyílt az ajtó, de ezúttal már a lámpa is felkapcsolódott abban a helyiségben ahol én voltam. Szemeimet résnyire nyitottam s szembetaláltam magamat a barna, göndör hajú, smaragdzöld szemű férfival, aki az árverésen annyira küzdött értem, de mégsem ő vitt el, hanem Thomas. Jó alaposan végigmért, majd közelebb jött, mire én először megmozdultam, igaz, újra fájdalom járta át testemet, de a falhoz préseltem magamat. Már arra készült, hogy felvegyen, s elvigyen, de én megszólaltam.

-Ne...-ez volt minden, amit mondani tudtam. Egy kicsit meghökkent, de folytatta mozdulatait, s mellkasához emelt, s "mennyasszony" stílusban vitt ki. Végig a hosszú folyosón, amelyen nemrég még futottam, hogy mentsem a bőrömet, most összetörve, tehetetlenül, valaki karjaiban megyek valahova. Valami új helyre, neki leszek a napi szórakozása, egy kurva leszek.