˘1. fejezet, 1. rész˘

 Ott álltam egymagamban, bezárva, reflektorok közé dobva s akkor egy gépies hang megszólalt.

-Lucia Rose Halford, 1996. április. 29.-én született, jelenlegi életkora 18 év, 168 cm magas, állandó lakhelye Los Angeles. Uraim, az árverés elkezdődött.-a szívem hatalmasat dobbant, s azt hittem, menten elájulok. Eladnának engem örömlánynak? Fel sem fogtam, hogy mi történik.  Az összeg amit értem ajánlottak, egyre csak növekedett, én pedig csak leesett állal, remegő lábakkal álltam ott. Lehunytam a szemem, abban reménykedtem, hogy ez valami őrült, igazán rossz állom, s mikor kinyitom szemeimet, otthon ébredek fel, a puha ágyamban, de sajnos nem így történt. Ott álltam, egy szál semmiben, megtörten. Ezek után prostituáltként kell élnem tovább az életemet? Mi lesz velem? Már alig álltam a lábamon, a fények villództak, ahogy a licitálók nyomkodták a nagy piros gombot, ami jelzi, valamelyikük még mindig sokkal több pénzt ajánl fel értem. Az elején mind a négy sötétített ablak túloldalán meg-meg villant az a bizonyos piros gomb, de ezúttal már csak ketten  licitáltak, talán azért, mert már bőven közeledtünk a fél millió fonthoz. Rengeteg pénzt képesek lennének kiadni értem. Jesszusom. Pedig nem vagyok több, mint egy csinos arc, és egy enyhén jó testtel megáldott lány.
 A piros gomb pillanatnyi fénye által halványan látom a vásárlók arcát. Az egyik, ha jól látom, mély, smaragdzöld szemmel és kócos, enyhén göndör hajjal rendelkezik. Arcvonásai kemények, ajkai szépen íveltek, s ha jól is látom,  élénk rózsaszínek. A másik férfire pillantok,  akinek világoskék szeme és piszkos szőke haja van. Ő még mérgesnek is tűnik, talán azért, mert a zöld szemű "ellenfele" nem hagy alább avval, hogy nem kis pénzért megvásároljon engem.
 Akárhányszor felvillantak a piros fényt adó gombok, újra és újra tanulmányoztam mindkét férfi arcát. Nem akarom egyiket se. Egyedül csak haza akarok menni. Ahogy az elmúlt napokban többször, most is az a kérdés vízhangozik a fejemben, hogy Miért én? Miért? Fogalmam sincs arról, hogy mire számíthatok, vagyis inkább csak nem akarom elfogadni a tényt, hogy valakinek majd az ágybeli szórakozása leszek. A szüleim sem ezt a sorsot kívánták nekem és nem is így alakították az életemet, ez csakis az én makacsságom miatt van, én tehetek az egészről. Ha nem kérem azt tőlük, hogy hadd tölthessem Londonban a nyaramat, soha nem állnék itt, egy szál fehérneműben, mikor vad idegen emberek akarnak megvenni.


*Visszaemlékezés*


-Apa, anya, ez minden amit szeretnék kérni tőletek. Hadd töltsem a nyaramat Londonban. Nagyon régóta szeretnék elmenni oda.

-A nyár elején anyáddal szabadok vagyunk, kimehetünk Londonba egy-két hétre. De nem az egész nyárra. Ha ez neked megfelel, holnap foglalom is a jegyeket.

-Apa, nem értesz engem. Egyedül szeretnék menni, vagyis beszéltem Temyvel, és ő szívesen velem tartana.

-Hogy mit mondasz? Kizárt dolog, hogy te egyedül, vagyis akárkivel is legyél abban a nagy városban, nem. Anyáddal és velem mehetsz, de egyedül nem.-csattant fel, mire engem kirázott a hideg. Ez egy elég hosszú beszélgetés kezdete.

-De apa, kérlek titeket! Nagy vagyok már, tizennyolc éves elmúltam, mindig is tudtam vigyázni magamra, és ezúttal az unokatestvéremmel szeretnék menni. Miért nem tudtok megbízni bennem? Számtalanszor bizonyítottam ezt már nektek. Mindig szót fogadtam, sohasem ellenkeztem, és a gimnáziumi bizonyítványom is kitűnő lett. Többet nem is kívánhatnátok tőlem. Legyen ez az érettségi ajándékom, nagyon szépen kérlek titeket!-könyörögtem.-Anya. Mondj valamit, kérlek.

-Lucia, nem is tudom. Olyan fiatal vagy még, és olyan veszélyes az a nagy város neked egyedül. Szép vagy, tökéletes testtel. És tudod, kislányom, a nők védtelenek a rossz férfiakkal szemben. Mi csupán féltünk. És szerintem se ez a legjobb ötlet tőled.

-Apa?-kérdeztem óvatosan, s pillantásomat érzelemmentes arca felé emeltem. Ez a legrosszabb arckifejezése.

-Ennyire fontos lenne ez neked?-aprót bólintottam s enyhén elmosolyodtam.- Nem tudom, még Lucia. Majd még átgondolom. De határozottan nem jó ötlet.-nem érdekelt, hogy még csak átgondolja vagy sem, a nyakába vetettem magamat, és szorosan öleltem, mire ő csak megsimította a hátamat. Ez hiányzott nekem a mindennapjaimból. Az, hogy a szüleim igazán szeressenek és ne a pénzben mutassák a szeretetüket, hanem avval, hogy nem mennek mindig el, hanem itt maradnak velem. Egy puszi vagy egy ölelés ezerszer többet jelentett volna nekem a pénznél. De ezt nem kaphattam meg. Komoly és fontos munkájuk van, Selena Gomez a világhírű énekesnő menedzserei. Talán ezért is nem szerettem azt a nőt annyira, mert ha apáék nem lennének a menedzsereik, több időt tudnának áldozni rám, arra, hogy igazi szerető család legyünk. Bár akkor lehet, hogy nem tudnánk ilyen jól élni mint most. Szerencsére nincs semmi gondunk a megélhetéssel, a munkájukból kifolyólag.
 A szigor amit kapok tőlük az már viszont az agyamra megy. Akármit csinálok nem bíznak meg bennem teljesen. Ami egy kicsit fáj, mert minden tőlem telhetőt megteszek ennek az érdekében. Persze, nem könnyű tökéletesnek tűnni egy tökéletes családban, főleg, ha te magad tökéletlen vagy.


*Visszaemlékezés vége*


-Lucia Rose Halford végleg elkelt egy millió kétszázezer fontért.-figyelmemet megragadta ez az egyetlen egy mondat. Egy millió font? Mi ütött ebbe az emberbe?-Mr. Gray, a megszokott helyen veheti át a nőt. Mrs. Halford, fáradjon ki azon az ajtón, amelyiken bejött.-Tehát eladtak. Ezentúl egy prostituáltként kell élnem az életemet.

-Nem!-ordítottam. Nem tudom miért, de jól esett. Ez nem az én döntésem, tudom, de ami a legjobb esélyeimet mutatta az az ellenállás volt. Ide-oda kapkodtam a fejemet, mire végre észrevettem egy nagyon jól elrejtett ajtót. Gondolkodás nélkül sebes tempóban elkezdtem futni felé, kezemet előre nyújtottam, s meglepetésemre az ajtó nyitva volt. A lehető leggyorsabban becsuktam magam után, Jobbra majd balra pillantottam. Mindkét oldalt egy-egy ajtó volt. A megérzésemre hallgattam, így balra futottam tovább.

-Arra futott! Adj neki anyagot!-hallottam meg egy mély dörmögő hangot, ezt követően lábdobogást. Az újabb ajtóhoz érve a kilincsért nyúltam s újra lenyomtam, s a lehető leggyorsabban nyitottam ki azt. Megérezni eső szagú levegőt egy kicsit felemelő volt, nagyot szippantottam. Viszont mikor kiléptem a kis füves kert szerűségbe, mindenhol hatalmas drót kerítésekkel találtam szemben magamat. Nincs tovább, ennyi volt. S ekkor egy erős döfést éreztem a nyakamnál, ami egy tűtől származhatott. Belém nyomta a valószínűleg előbb említett "cuccot" s azonnal egyik karját derekam köré fonta. A lábaim mintha zseléből lettek volna, össze is estem volna, ha a karja nincs körülöttem. Ha normális esetben lettünk volna, biztos lelököm magamról kezeit, és egy hatalmas pofont adok neki, de jelen pillanatban olyan érzésem van, mintha minden végtagom ólom súlyúak lennének.
 A pasi amelyik beadta nekem a "cuccot", most a vállára dobott, s én nem tudok semmi csinálni, szépen lassan homályosul el a látásom, és a szívverésem is lelassul. A gondolataim kuszák, lassan olyan vagyok mint egy zombi. Szemhéjaimon, mintha ezer kilogramm súly lenne, automatikusan lecsukódik.

-Megvan. Vigyáznia kell vele uram, nem a legengedékenyebb.-dörmög alattam az elfogóm, s most lassan leemel a válláról s valami keményre rak.-Kapott némi anyagot, hogy lenyugodjon.

-Mennyit?-hallom meg a "gazdám" hangját.

-Eleget ahhoz, hogy ki legyen ütve pár órára.-mondja s kettő láb dobogását hallom ezek után, ami azt jelenti, hogy az egyikük még itt van.

Minden erőmet összeszedem s kinyitom szemeimet, majd körbe nézek. Egy kocsi csomagtartójában vagyok. Felemelem a tekintetemet és szembetalálom magamat a szőke hajú, kék szemű sráccal. Tehát ő vett meg. Egy gunyoros mosoly látszódik arcán. Ennyi volt, nem bírja a szemem tovább, s elsötétül minden. Még hallom, ahogyan becsukódik a kocsi hátulja, azután pedig elindul a kocsi és elvisz ki tudja hova.


***


 Mikor végre sikerül kinyitnom a szememet, halovány fény süt be csak az ablakon. Körbepillantok, és valószínűleg egy pincében vagyok. Dohos szag van, és a levegő is párás. Kezemmel megvakarnám a lábamat, de csak akkor jövök rá, hogy a kezeim a falhoz vannak bilincselve. Akárhogyan rángatom, húzom, vagy cibálom, nem akar engedni.

-Ne!-ordítom. Először jönnek ki az elrablásom óta rajtam az érzelmek s könnyek szántják végig orcámat.-Engedj el! Nem csináltam semmit!-most már a zokogás határán állok.-Segítség! Valaki segítsen!

-Hiába hívsz segítséget, soha nem fog jönni.-a hang irányába kapom a tekintetem. Ott áll, teljes életnagyságban.-Hadd mutatkozzak be. Thomas vagyok. És nem vagyok egy türelmes ember. Ja és üdv az új otthonodban.-sarkon fordul és kimegy. A könnyeim újra szabad útra lelnek s mostanra már zokogásba megy át a sírás. Rángatom a kezeimet, ordítok, de mit sem ér.