˘1. fejezet, 5. rész˘

   Beletörődöm a sorsomba, csak azt várom, hogy vége legyen. Egyre erőteljesebbeket lök, s végül erősen kapkodva a levegőt, rám rogy. Amennyi erőm még van, lelököm magamról, s a lepedő után nyúlok, s magamra húzom, de előtt rövidnadrágomat magamra húzom. Fáradt vagyok s nem kell sok, hogy a könnyeim közepette az öntudatlanságba zuhanjak.


***


   A plafont bámulom, figyelem, ahogyan a fény elüldözi a sötétséget, a kisebb sarkokba szorítva azt. Egyre jobban hatalmába keríti a fény a szobát, s lassan egy óra is eltelik, s én még mindig ugyanúgy, háton fekve, bámulok kifele a hatalmas erkély ajtón, ahonnan csak a másik háztetőt láthatom.
   Minden porcikám fáj, és izomlázam is van, főleg csípőtől lefelé. Szégyent érzek, amiért megtörtént a tegnap esti dolog. Amiatt, hogy Harry megerőszakolt. Az első alkalmat máshogyan képzeltem el, de az egyáltalán nem volt a terveim között, hogy valaki megerőszakoljon. A szüzességemet egy olyan embernek szerettem volna ajándékozni, akit szeretek, és aki megérdemli, hogy odaadjam. De ennek már annyi. Be vagyok zárva egy hatalmas házba egy fiúval, akiről az ég világon semmit sem tudok.

   Erőt veszek magamon, majd kisebb fájdalmak közepette ugyan, de felülök. Hallgatózok, de egyedül csak a saját szívem erős, egyenetlen dobogását hallom. Talpamat óvatosan a padlóra helyezem majd felállok. Jobb lábamba belenyilala a fájdalom, homlokomat ráncolom majd megrázom a fejemet, s megpróbálok nem törődni a fájdalommal. Elindulok a szobából kivezető ajtó felé, majd a kilincsre helyezem a kezemet. Nem is tudom, hogy miért, de meglepődöm, amikor ki tudom nyitni azt. Kilépek a folyosóra s körültekinek. Bár legutóbb mikor itt jártam csak a lámpák világították meg ezt a helyet, most eddig észrevétlen miniatűr ablakokon szűrődött be a fény. Rengeteg volt ezekből az apró méretű ablakokból, természetesen ezeket nem lehetett kinyitni. Egyetlen egy kilincs sincs. Egy egészen hangtalan sóhajjal nyugtáztam az előbbi felfedezésemet, majd elindulok arra, amerre tegnap rohantam. Bár nem volt semmi étvágyam, a gyomrom makacs korgással jelezte a nem tetszését az iránt, hogy napok óta, vagy talán egy teljes hete nem ettem semmit. Elindulok a konyha irányába, végig a hosszú folyosón, minden lépésemet megfontolom, s próbálok végre teljességgel hozzászokni a fájdalomhoz, mert tudom, hogy ez egy ideig bizony nem fog elmúlni. Szerencsétlenségemre. Bár ha belegondolok, akkor egyenlőre ez a legkisebb gondom. Lassacskán meglátom a konyha egészét, de egyből lefagyok, amikor meglátom a göndör hajtömeget, a meztelen izmos, kidolgozott hátát. Lábait fekete melegítő nadrág takarja, s olyannyira bele voltam merülve gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy épp telefonál, és még ki is volt hangosítva. A fal takarásába állok s onnan figyelem őt.

-Tesó, minek veszel egyáltalán örömlányokat?-a vonal túlsó végén a hang egyszerre volt hátborzongató s megnyugtatóan kellemes. Fogalmam sincs, hogy ez a kettő tulajdonság hogy jöhet össze, de itt volt.

-Az az én dolgom. De tudod, nem véletlenül hívják őket öröm lányoknak.-hangsúlyozta ki az "öröm" szót, mire nekem hányingerem támadt.-Tudod, örömet szereznek neked, ha úgy akarod.

-Szegény lányokat eladják jó pénzért, majd perverz pasik halálra dugják. Szép, mondhatom. És akit most vettél. Hogy is hívják? Lulu?

-Lucia.-torkollta le Harry a másik hívó felet, mire engem kirázott a hideg.

-Ő még szűz, nem?

-Már nem.-Harry hangja magabiztosságot sugallt, engem pedig elöntött a szégyen. Lesütöttem szemeimet.

-Jaj ne már, haver. Remélem nem bántottad azt a védtelen lányt.-hangja próbált semlegesnek hatni, de valami mégis sütött belőle. Aggódás?

-Én nem ütöttem meg. Az a pöcs Thomas verte meg. Elég csúnyán. Most is valószínűleg az ágyamban szenved.

-Thomas?-értetlenkedett a vonal túlsó végén.

-Lucia, te hülye.-válaszolta mogorván Harry, mintha éppen egy hülyének magyarázná. Hirtelen tört belőlem elő egy igazán jól eső nevetés, amit már jó ideje nem tapasztaltam magamtól. Amint rájöttem, hogy ez igenis hangos, számra tapasztottam mindkét kezemet, de csak nem hagytam abba. Ebbe az egyetlen nevetésbe bele keveredett a napokban érzett minden keserűségem s fájdalmam. Egyszerre illant el belőlem minden erőm s úgy rogytam le a padlóra. Hátam a falnak vetettem s feljebb húztam magamat. Mindenem fájt, de a jobb bokám valamilyen oknál fogva még jobban.
 Harry lépteit hallottam s felpillantottam rezzenéstelen arcára. Viszont mikor közelebb ért, s meglátta jobb bokámat, szemöldökét összeráncolta.

-Ezt mikor szerezted?-kérdezte, s a hangja talán mérges lehetett. Jobb bokámra mutatott, s mikor végre én is lepillantottam, hogy megnézzem, a rosszullét fogott el. Egy egészen mély vágás húzódott a bokám felett, gennyes volt s körülötte az erek egészen lilásak, a bőröm színe pedig erős vörös volt és nem a vértől. Mire felfogtam, hogy mire is utalhatnak a "tünetek", a látásom elhomályosult, s szépen lassan csukódtak le szemeim. Még nem vesztettem el az eszméletemet, de biztos voltam benne, hogy nemsokára hallani sem fogok semmit.-Bassza meg.-szólalt meg újra Harry s mintha egy parányi kétségbeesést véltem volna felfedezni hangjában. Bár nem voltam biztos benne.

-Harry. Valami baj van?-kérdezte az a bizonyos hang a vonal túlsó végéről.

-Andy. Ide tudsz jönni?-határozottan ideges volt. Bár nem értettem, hogy miért is. Hiszen csak egy újonnan szerzett játékszer voltam. Semmi más.

-Persze. De mi a baj?

-Azt hiszem, hogy vérmérgezése van.-Ezek voltak azok a szavak amiket utoljára hallottam, mielőtt elsötétült volna minden.